Valóság-díszletben játszódó történetek, Albuquerque, 2018. november
Boross Martin beszámolója, 2. rész

Idén ősszel a Promenád című színházi buszos utazás harmadik verzióján dolgozunk Új-Mexikóban (korábbi Promenád projektek: https://stereoakt.hu/promenadhttps://singlecarrot.com/promenade-baltimore).

Boross Martin, Julia Jakubowska és Bartha Márk az albuquerque-i Q-Staff Theatre társulattal egy hónap alatt hozzák létre a Promenád új változatát. A buszon ülő nézők állomásról-állomásra követik majd az amerikai társulat színészeit, akik az utca környezetébe vegyülve játszanak a valóságot megbolygató poétikus jeleneteket, amiknek a hétköznapokban csak ritkán lehetünk szemtanúi.

Boross Martin három részes próbanaplóban mesél a városról, a Promenád jelenségről és annak munkametódusáról, valamint a készülőben lévő előadásról.

2. RÉSZ: MI A PROMENÁD-JELENSÉG?

Truman show effekt, sorsfordító előadás, avagy egy művészeti franchise

“A Promenád sztori 2012-ben kezdődött, amikor elkezdtünk dolgozni egy színházi buszos utazás koncepcióján az Artus és a STEREO AKT közös projektjeként. A bemutatóra a 2013-as Placcc Fesztiválon került sor. Három Promenád előadást csináltunk eddig, öt különböző városban, ezek összesen 99 alkalommal futottak. A PROMENÁD – Városi sorsturizmus, a PROMENADE: Baltimore, és a PROMENADE: Albuquerque c. előadások nem elsősorban a város látképe, vagy az útvonal miatt voltak mások. Hiába játszottuk például az eredeti Promenádot Budapest különböző részein, Veszprémben és hollandia apró, falusias jellegű szigetén, Terschellingen is, annak a változatnak a lényege és hangulata nagyon hasonló tudott maradni mindenhol. Az előadás nyelvét és dramaturgiáját az határozza meg elsősorban, hogy mi a kontextus, kikből áll alkotó csapat, ők milyen történetekkel, ajánlatokkal, színházi nyelvvel érkeznek a munkába, illetve, hogy a város közege, hangulata, története milyen fókuszt ad nekünk, alkotóknak. Egyszerűbben mondva: a forgatókönyvet az alapján írjuk meg, hogy minket milyen élmények érnek az adott helyszínen.

Ennek a formának ha nem is a leglényegibb – de mindenképpen leglátványosabb – eleme, hogy a nézők egy buszon ülnek, és a fedélzetről követik állomásról állomásra az utcán lévő színészeket és a valóság-díszletben kibontakozó cselekményt. Fejhallgatón keresztül hallgatnak egy élőben szerkesztett hanganyagot, és figyelik-keresik az utcán történő jeleneteket, jelenéseket, és végignézik, ahogy a szcenírozott karakterek útja minduntalan keresztezi egymáséit.

A nézők, mintha egy egész városra kiterjesztett Truman show-ban lennének. Bár ésszel megérti a közönség, hogy hol a határ a valóság és a megrendezett jelenetek, az utca embere és a színész között, a Promenád egy olyan kreatív játékba hívja a nézőket, ami megengedi, hogy mindenkit a történet részeként kezeljenek, mindenhol statisztákat sejtsenek. Ahogy haladunk előre egyre több ponton fedezhet fel a közönség rendező elvet; megkomponált képeket; sűrű, sorsfordító pillanatokat; rejtett költészetet; “véletlen” koreográfiát; különleges karaktereket; valami hibát a mátrixban.

Minden jelenet pontos, ritmizált koreográfia, de nem tánc.
Nem egy történetet mesélünk el, mégis rengeteg történettel találkozunk.
Nem városnézés, hanem sors-turizmus.
Egy egysnittes film, ami akkor kezdődik, amikor elindul a busz, és az ablakon kinézve magad komponálhatod a részleteit.

A busz egy médium, mint egy kamera, magához a lényegi effekthez nem is feltétlenül van rá szükség. (Ezt azért is tudom határozottan állítani, mert azóta több “promenád-szerű” előadást csináltunk, amiben nem használtunk buszt.)

A Promenád hatás lényege, hogy kinyitjuk a nézők szenzorait, majd saját belső utazásának írójává, élmény-alkotóvá tesszük, miközben turistává válik a saját városában.

Ki színész, ki statiszta, ki valódi járókelő? Mi valóság és mi van megrendezve? Természetesen minden karakter beazonosítható már az első vagy a második megjelenésre, hisz jelenlétüket mindig egy hangsúlyos, zavarbaejtő, feszült vagy törékeny momentum kíséri. Ennek ellenére a néző játékos hangulatba kerül, és azt is szereplőnek akarja látni, aki nem az. Bár a budapesti és az albuquerque-i változatban minden előadásban részt vettek statiszták is a nagyobb elbizonytalanítási faktor kedvéért, azért az pl. sejthető a néző számára, mikor egy 15 fős óvodás csoport megjelenik, hogy ők nem a történet részei. Mégis úgy nézik őket.

A dramaturgia mindhárom produkció esetében igen eltérő volt, ami állandó, az az, hogy különleges és különlegesen hétköznapi karakterek, urbánus archetípusok kísérnek el minket az utazás során, pl. forgalomirányító, lelkész, idegenvezető, kocogó lány, turista, postás, katona, színész, frissen szabadult rab, nővér, újságíró, pincér, munkás stb.

Ilyen városi figuráknak az utazását, sorsfordító napját meséljük el, ami egyénenként egy 3-4 epizódból álló fejlődéstörténet is. Közben jó ismerősökké válnak, és mi is, meg az utcán látott összes járókelő eggyé válik közülük.

A karakterek a produkciós folyamatot megelőző workshop során születnek. Gyakran a színészek személyisége, élethelyzete inspirálja az általuk alakított karaktereket. Pl. amikor olyan táncossal dolgoztunk, aki terhes volt, az a forgatókönyv részévé vált. Ő lett a nő, aki az egész előadás során apát keres a születendő gyerekének. De mikor kiderült egy-egy színészről, hogy profi sztepp táncos, vagy operaénekes, azt is felhasználtuk az előadásban. De a Promenád esetében kisebb személyiségjegyek is szerepet tudnak játszani, pl. ha valaki hirtelen haragú vagy szétszórt, vagy szélsőségesen akkurátus, az sokszor egy-egy apró gesztusban, mozdulatban is észrevehető. Ezért gyakran azokból az első benyomásokból indulok ki, amik a közös munka során érnek engem, mert ha azt feltételezem, hogy a nézőnek is hasonló benyomása lehet majd a buszról nézve ezekről a figurákról, akkor ezeket érdemes attribútummá kiterjeszteni, felnagyítani, továbbgondolni. Sok a karakter ezért egyszerű, 3 képben felépíthető, állandó személyiség-motívumokat alkotunk, hasonlóan az eposzi hősökhöz: például lejtmenetben lévő üzletember aki a nagy ötletre vár; virág kézbesítő, akit állandóan sikertelenség ér ahelyett, hogy örömet szerezne; egy amnéziás menyasszony, aki próbálja megérteni, hogy mibe keveredett.

A Promenád előadások első jelenete szintén az eposzi kelléktárból merít: az mindig egyfajta seregszemle, ahol vagy valamilyen rájuk jellemző helyzetben látjuk a szereplőket pár másodpercre, vagy ahogy elhaladunk mellettük, olvasunk a gondolataikban.

A karakterek mellett a szcenírozott valóság, az utca, a járókelők, a város mind fontos szereplő. A hang egy másik főszereplő. Elidegeníthetetlen eleme a Promenádnak a fejhallgatón keresztül érkező, élőben szerkesztett hang. A 100 perces hanganyag tartalmaz zenéket, narrációt, atmoszférákat, zajokat, illetve élő külső hangot (amit a buszra erősített mikrofonok vesznek). A 2013-as Promenád zenei szerkesztője-hangdesignere Tóth Szabolcs volt, a baltimore-i és albuquerque-i változatot a STEREO állandó zeneszerző-hangdesignere, Bartha Márk csinálta. A hangi világ is annyiféle, ahány dramaturgiát kifejlesztünk, hisz a kettő egymásból következik. Van, hogy állandóan frekcenviát váltó, kiszámíthatatlanul működő rádiót imitálunk; van, hogy egy ember belső gondolatfolyamát képezzük le. A hang egyszerre kommunikál a látottakkal, vezeti a történéseket és a figyelmünket, valamint reagál a fizikai környezetre – pl. egy alagútba érkezés, felgyorsulás, piros lámpa, busz ajtónyitás, fekvőrendőr stb. A nézőnek azt kell éreznie, hogy az utazás diktálja a hangot. Ehhez arra van szükség, hogy a hang-operátor teljesen együtt éljen az előadás mozzanataival, és mindig jó pillanatban indítsa azt a kb. 200 hangi jelet, ami egy úton elhangzik.

A narráció szintén mindhárom produkció esetében más volt. Budapesten én narráltam élőben az előadást. Az egy egyén egzisztencialista, asszociatív gondolatfolyama volt, ami sors elől való menekülésről, illetve az azzal való szembenézés lehetőségéről szólt egy roadmovie élménynaplóba ágyazva.

A baltimore-i közönségnek a helyszínek, és a helyiek meséltek szegregációról, a város történetéről és jelenéről – 40 db interjú szolgáltatta a narráció alapját.

Albuquerque-ben a mesterséges intelligenciával rendelkező busz maga beszél hozzánk. (erről a 3. blog bejegyzésben mesélek részletesebben.)

Baltimore-ban már maga az útvonal erős dramaturgiai (és politikai) jelentősséggel bírt, hisz a város olyan végletesen szegregált, hogy igazi tabunak minősül egyik negyedből átmenni a másikba egy nem odatartozó embernek. A busszal való határátlépések ezeket a ki nem mondott feszültségeket provokálta, kérdőjelezte meg. Ezzel szemben a budapesti és az albuquerque-i változatban inkább egy kevésbé terhelt, tájkép-szerű vagy funkcionálisan használt útvonalat készítettünk, amiben fellelhetőek a legfontosabb urbánus elemek (kertváros, indusztriális külváros, hivatali negyed, park, kocsma, posta, iskola stb….), ami nagyobb teret enged az absztrakciónak, az önálló történetvezetésnek.

Dramaturgiát számos más elem is meghatározza a narráción kívül. Olyan faktorok, amik nem tényezők más előadásoknál. Az útvonalon kívül figyelembe kell venni a forgalmi viszonyokat is. Ha valahol hosszú piros lámpák vannak, oda jelenet vagy hangi történés kell. Ha egy útszakaszon felgyorsulunk, és hosszan nagy tempóban haladunk, annak jelentősége lesz. Valaminek a kezdete, vagy egy híd két epizód között.

Különleges élmény, mikor a busz egy kis helyszín körül körbe-körbe megy, vagy ha valaki felszáll, esetleg egy csoport lemossa az ablakait.

természetes fény kiszámítható és kiszámítható változása is meghatározhatja az előadás hangulatát. A naplemente, a szürkület, egy nap vége, a történet vége. Eső csak egyetlen egyszer, a bemutató napján esett.

Vannak urbanisztikai tényezők is, nagy fordulatot jelez, ha mondjuk a cuki rezidenciális negyedből átmegyünk egy elhagyatott, mocskos, vagy indusztriális környékre. Hogy lesz mindennek történetmesélő szerepe? Például, ha látsz egy fehér embert egy kifejezetten fekete környéken, akkor nem kell eljátszani, vagy máshogy elmagyarázni, evidens lesz a helyi nézők számára, hogy ez az ember eltévedt.

De sokszor a produkciónak is alkalmazkodnia kell: volt olyan helyzet is, amikor egy-egy nagyobb konfliktust vagy erőszakosságot mutató jelenetet el kellett rejteni szem elől egy kisebb sikátorba, hogy ne okozzunk fölöslegesen riadalmat, vagy akár veszélyessé fajulható szituációt egy olyan városban, ahol mindennaposak az utcai fegyveres konfliktusok.

Amúgy is általános elvünk, hogy nem élhetünk vissza emberek jóindulatával. Ezért nem csinálunk olyan jeleneteket, amiben valaki rosszul lesz például. Ha egy konfliktusba közbe akar avatkozni egy járókelő, pl. a tolvaj után szalad, hívni akarja a rendőröket, vagy autós üldözésbe kezd, saját testével megállítja a busz stb. (mindegyikre volt már példa), az mindig komolyan elgondolkodtat, hogy hol a határ; mit szabad vegyíteni a hétköznapi valóságba. A dilemmát az oldja fel, hogy egyrészt semmi olyan (dramatikus, naturalista) helyzetet nem tettünk még utcára, amit a valóságban ne láttunk volna még – van annak jóval durvább változatát akár -, másrészt mindig van lehetősége a színésznek a jelenet után tisztázni a helyzetet a járókelőkkel, akik amúgy nem szokták kifejezni nemtetszésüket. (Jelenet közben azonban nem szoktuk informálni a járókelőket. Képzeljünk csak el a tipikus kandikamerás reakcióit, röhögés, integetés a busznak örömében és meglepettségében – az meg a buszon ülők számára teszi tönkre az illúziót.)

Mindez csak a jelenetek egy kicsi részére igaz, mivel azok többnyire olyan nem-narratív, képi alapú, vagy sok esetben koreografikus dolgok, amiknek az ereje az időben és a ritmusban rejlik. Értsd: egy olyan helyzet, ami mellett simán elmegy a járókelők többsége. Nézni kell a szitut 15-20 mp-ig, valamint hallani kell a hozzá kötődő hangot/narrációt/zenét ahhoz, hogy feltáruljon a jelenet szerkezete és valódi értelme. Ezeknek a jeleneteknek egy csoportját véletlen koreográfiának nevezem. Ez azt jelenti, hogy önmagában nem “artisztikus” gesztusok, mozdulatok, hanem a kontextus és a motívumrendszer fedi fel a rejtett költészetet, amit hordoz. Pl. egy ember törékeny, intim pillanata; valaminek az elvesztése; valaminek a megtalálása; egy baleset; egy furcsa véletlen; illetve mindenféle megmagyarázhatatlan “hiba a mátrixban” tipusú koreográfiák: szoborrá merevedő figurák, szaporán ismétlődő helyzetek, lassított felvétel effekt, egy rendellenes póz stb.

A Promenád mindig minden alkotócsapat számára mániákus üggyé válik. Talán azért, mert a próbafolyamat és az előadások is rendhagyó munkát kívánnak a színészektől és az egész stábtól. A szereplők úgy zuhannak be egy-egy jelenetbe a busz érkezésekor, mint a forgatáson a színész, akinek 50-edszer kell leesnie a lépcsőn, mikor a kamera elindul. Két, három vagy négy szállító autó viszi őket egyik jelenetből a másikba, mialatt sokszor jelmezt kell cserélniük, aztán mikor kipattannak a kocsiból, és szedegetik elő a kellékeiket a csomagtartóból, akkor sokszor már ott van a láthatáron a busz. Ez az akciófilm-szerű, folyamatos jelenlétet és koncentrációt igénylő, logisztikailag is bonyolult rendszer az, aminek aztán láthatatlanná kell válnia a néző számára. Ő azt az illúziót kapja, hogy egyrészt ő mindig jókor van jó helyen, illetve, hogy ez a pár karakter akárhol ott tud teremni; egyikük parádésan, kaméleonként váltja a funkcióit az utcaseprőtől a kertészen át az aszfaltmunkásig, mialatt valaki egyszerre van több helyen, míg megint egy másik, aki csak kocogni indult, keresztül hasít az egész városon 30 kilométer hosszan.

Promenádot csinálni hatalmas elköteleződés. Eddig minden változatnál nagyobb energiákat emésztett fel, mint ahogy azt előre látni lehetett. Rendkívüli a kapacitás, ami szükséges a produkció létrejöttéhez. Az anyagi is, de elsősorban a kutatással és a logisztikai feladatokkal töltött idő.

Eddig minden Promenádon 15 és 30 fő közötti csapat dolgozott, a próbafolyamat hónapokig tart, ha hozzávesszük az előzetes workshopokat és az előkészítést is. Az íráson és a próbákon kívül számos más feladata is van a stábnak: kutatás, interjúk készítése, terepmunka, útvonal készítés és helyszín keresés; hangtechnika kiépítése; adott esetben a busz átalakítása; a buszsofőr betanítása; színészeket szállító autók és a benne ülő színészek egyedi útvonalának kikísérletezése. Muszáj szóbaelegyedni az egész várossal. Kölcsön kell kérni autóbejárókat, el kell kérni kapukódokat, bejárást kérni üzletekbe, éttermekbe, templomba. Cserébe igen jól híre megy az előadásnak, segít demokratizálni és kiterjeszteni az előadás közönségét.

Minden esetben az a cél, hogy egy egyben szórakoztató, és provokatív előadást hozzunk létre, ami egyszerre közösségi és személyes élmény. A Promenád kényszerít, hogy használd a fantáziádat, és ha nem is más emberként, de mindenképpen kíváncsi, kreatív, nyitott, kritikus, de reményteli hangulatban szállj le a buszról.