Röviden összeszedtük a “hajléktalan-törvényként” elhíresült jogszabályi módosítás kapcsán szervezett beszélgetésünk legfontosabb pillanatait. A beszélgetést Diószegi-Horváth Nóra, a Mérce főszerkesztő-helyettese moderálta.

Lakatosné Jutka (A Város Mindenkié) szerint az új törvény nem a hajléktalanság ellen szól, hanem a hajléktalan emberek ellen. Ennek több oka van: a rendőrök dönthetik el, hogy a hajléktalan emberek mely ingóságait tekintik tárolhatatlanoknak. Az utcán élő emberek gyakran egyetlen társát, a kutyájukat is elvehetik tőlük, úgy, hogy annak a sorsa rendezetlen marad.

Balog Gyula (hajléktalan aktivista) azt gondolja, hogy a jelenlegi ellátórendszer nem megoldás a hajléktalanság problémájára, illetve az azt kiváltó okokra, így az emberek szállóra való bekényszerítése is értelmetlen, felületi kezelése csupán a válságnak.

Havasi Zoltán (Budapest Bike Maffia) elmondta, hogy az új törvény óta viszont sok olyan ember vált aktívvá a segítségadásban, akik nem értenek egyet azzal. A törvénymódosítás bizonyos értelemben még élénkítette is a Bike Maffia munkáját.

Aknai Zoltán (Menhely Alapítvány) és Havasi is beszéltek arról, hogy ahol eddig elérték a hajléktalanokat a szociális munkások, ott már nem tartózkodhatnak, ezért most nehezebben találják őket meg azok, akik segítséget tudnak nyújtani.

A hajléktalan emberek hosszú távolságokat kénytelenek megtenni a mínusz fokokban megfelelő felszerelés nélkül. Ez veszélyt jelent az életükre.

Balog Gyula beszámol arról, hogy a társadalmi összefogásnak nagy szerepe van abban, hogy az elmúlt évek során nem halt éhen egy hajléktalan sem.

Jutka elmeséli, hogy bár ő 18 éve hajléktalan, még egyetlen éjszakát sem töltött el szállóban, mert nem tartja emberhez méltónak az ottani körülményeket, azt például, hogy vagy földön kell feküdni egy vékony szivacson, vagy egy műbőr ágyon lepedő nélkül, reggel pedig el kell hagyni a szállót és több szatyornyi ingósággal kell kóricálni az utcán estig.

Aknai szerint megoldás lenne a hajléktalanságra nézve preventív intézkedéseket hozni: a pszichiátriai és szenvedélybetegek gyakran kerülnek az utcára, mert a családjuk nem bír velük- őket megfelelően kellene kezelni, mielőtt súlyosbodik az állapotuk. Szerinte a közfoglalkoztatásra nem lehet megoldásként tekinteni, mivel nagyon alacsony bér jár érte, ami mélyen az albérlet árak alatt van. Fontos lenne az egészségügy szerepét kiemelni a hajléktalan ellátás kapcsán, mivel a szociális intézményekben ez is hiányt jelent. Nagyon sok mélyszegénységben élő ember van, az aluljárókból eltüntetett hajléktalanok ennek a rétegnek csak egy nagyon vékony szeletét képezi.

Gyula a lehetséges megoldások számbavétele során megemlíti, hogy 2017. óta elkezdődött egy kiléptető program pályázatokon keresztül, amely a hajléktalanok lakáshoz való jutását segíti, de azt is elmondja, hogy ez még nagyon kis mértékben zajlik.

Jutka szerint maga a kormány termeli a hajléktalanok számát, például azzal, hogy lecsökentették a lakhatási támogatást.

A Város Mindenkié azért harcol, hogy a lakhatásért való jog a törvény által legyen védve, hogy legyen elegendő szociális bérlakás, továbbá, hogy gyermekes családokat elhelyezés nélkül ne lehessenek kilakoltatni, valamint, hogy azok is jussanak lakáshoz, akik különböző okokból kifolyólag képtelenek maguknak ezt megteremteni. Szerinte viszont ez a harc nem a civilek feladata, hanem a kormányé.

Havasi elmondja hogy az ő szervezete arra is törekszik, hogy szociális szabadidő központokat létesítsen olyan intézményekben ahol a már nem integrálható emberek élnek. Nekik szeretnének aktív foglalkozásokat szervezni ahelyett, hogy “szobanövényként” tengessék az életüket.

Aknai szerint az is egy fontos statisztikai adat, hogy például tíz hajléktalan ember közül kettő az élete korábbi szakaszában volt állami gondozásban. Komoly felelősség, hogy a fiatalok szemében milyen képet alakítunk ki az utcán élő emberekről. Integrálni igazán csak a társadalom tud. Az embereket tájékoztatni kell a tényállásokról, a jelenlegi hajléktalanság probléma súlyosságáról.

Havasi szerint vonzóbbá kell tenni a segítő szakmákat, alapvetően béremeléssel. Ő azt az álláspontot képviseli, hogy társadalomban élő emberek is felelősséget vállalhatnak a rászoruló emberek sorsáért is, azon felül, hogy ezt önmagukért megteszik. Ha azt látjuk, hogy az állam nem tesz semmit a rászorulókért, akkor nekünk kell rajtuk segíteni.

Gyula azt a gondolatot erősíti, hogy a jó irányba való változáshoz politikai szándékra van szükség. A diákok előítéletei legtöbbször még nem megrögzött, ő azt tapasztalja, hogy fogékonyak és érzékenyek erre a témára. Általuk lehet a társadalomban szemléletváltást elérni hosszútávon, ezért érdemes iskolákba járni, és különböző programok által tájékoztatni, érzékenyíteni őket.

(az összefoglalót Baricz Xénia írta)

A teljes beszélgetést itt nézhetitek meg:

https://www.facebook.com/watch/?v=1009497112582048